Arrivederci Cagliari!

Sziasztok.
Hát... kissé nagyon megkésve de sok-sok szeretettel prezentálnék egy kis összefoglalót nektek. Most ebben a posztban egyelőre csak Szardiniáról :P!

A Cagliaritól való búcsúm elég összevisszára sikerült. Furcsa volt. Ezek az elválások olyan dolgok amire nem lehet sosem felkészülni akármennyi ideje tudod hogy majd menni fogsz. És nem volt ez másképp Cagliarival sem. Folyton ez a kettős keserédes érzés. Menni, nem menni... az öröm és izgatottság az új kaland miatt, aztán a félelem és a szomorúság hogy megint ott hagyok egy kis porontyot aki hozzám nőtt, hogy a barátokat akikkel ugyan nem hamar és könnyen alakult ki a kapcsolat de a végén pont ezért volt olyan különleges, a várost amit már olyan jól ismertem, ésatöbbi.

Már egy héttel előbb kiköltöztem a szobámból és átadtam azt az új lánynak. Kirsten, az új családtag (talán már írtam de nembaj), Németórszágból csatlakozott hozzánk. Egy nagyon jófej és kedves lány volt. Az egy hét alatt ami megadatott megpróbáltam mindent megmutatni neki és elmagyarázni hogy mimerrehányméter :D, nem volt egyszerű. Főleg a vezetés párt, amit én ugye már a kisujjamból ráztam ki. (Legújabb értesüléseim szerint azóta nem vezetett hogy én eljöttem, mert nem tud oldalparkolni ... hiába magyaráztam hogy nekem is csak már kb az utolsó heteimben lett tökéletes mert én sem tudtam normálisan csinálni :D, dehát gyakorlás teszi a mestert - ő viszont be van tojva és inkább nem kockáztat.) Meg még a várost is bejártam kicsit vele, megmutattam a kedvenc helyeim, fagyizóim stb ;-).

az én drága Bastione-m

A családdal volt a legfurcsább az egész "Angella megy el" rész. Anno eldöntöttük, hogy nem hozzuk fel a témát, mert akárhányszor megemlítettem a dolgot Rnek, ő félórás sírórohamokat kapott így nem firtattam a dolgot sokat. Sőt anyukával is úgy voltunk hogy inkább ignoráljuk a valóságot. Apukával pedig ugye mindegy volt :D szerintem neki egyik lány jön a másik megy... többnyire tökmindegy.
Aztán itt ugorjunk is az utolsó hétvégémhez mert az az ami említésre méltó.
Az utolsó dolgozós szombat reggelemre anyuka olyannyira méltóztatott kedves lenni, hogy ahelyett hogy egyedül hagyott volna Rrel, meginvitált 3 másik kis töpörtyűt a házba hogy szuper legyen minden. Én sosem bántam egy fikarcnyit sem hogy R barátnői folyton nálunk lógtak és többnyire az egész ottlétem alatt olyan volt mintha mindig minimum kettő vagy három kislány aupairje lennék, mert imádtam a kis barátnőket, ők is engem, plusz így én csak felügyeltem és ők mindig jól elvoltak :). De aznap reggel enyhén szólva felment bennem a pumpa a 4 kislányos reggel hallatára.... Mindegy, túléltük ezt is :). Ekkor megkérdeztem anyukát, hogy akkor mit csinálunk másnap, ebéd együtt meg ilyenek? Erre mintha akkor jutott volna eszébe hogy ez az utolsó vasárnapom velük, meginvitált hogy menjek velük a nagyszülőkhöz ebédelni... hát... izé...jólvan.

Én este elmentem barátokkal aperitivozni. Másnap reggelre pedig az volt a tervem, hogy én majd később csatlakozok a családhoz a nagyiéknál. Sütök egy tortát és becsomagolom a kis ajándékocskáimat majd jól meglepem őket és minden szuper lesz. Viszont reggel "összeszólalkoztunk" anyukával mert én este kimentem és nem hagytam otthon a telefonomat Kirstennek akinek bébiszitteknie kellett és akkor az most az én hibám volt, hogy nem tudták őt normálisan elérni meg mittudomén (??!!), és hogy én már annyira be vagyok zsongva ezen a Róma dolgon, hogy nem is figyelek arra mit csinálok... mindezt smsben... én meg csak bámultam a telefonomat... nem válaszoltam... szuperül indult az egész nap. Mindegy ők elmentek a nagyiékhoz és én úgy döntöttem, hogy a terv az terv én sütöm azt a tortát. Persze nem is én lennék ha valami nem sülne el balul, a krémet elcsesztem így el kellett rohannom a boltba és újat vennem stb, ami egy órás késést eredményezett de én így is pozitívan tortával az ülésen száguldoztam a nagyiék felé :D.

Belépek a házba, mindenki örül, mosolyog, anyuka ül és rám se néz o_O!!! Én nem tudtam mit mondjak vagy csináljak, ettem... ettünk... közben rámjött a sírógörcs és nem birtam abbahagyni a könnyhullatást - elég gáz volt, de anyuka még ekkor is rám se nézett. Felvágtuk a tortát, mindenki evett belőle és istenítették, anyuka nem kért... Ekkor viszont betelt a pohár, segítettem asztalt elpakolni és induláshoz készülődtem, mondván a barátaim vacsorát rendeztek és nekem ott van jelenésem. Ekkor anyuka felébredt vagy mi, mert megkért hogy vonuljak be vele a dolgozóba hogy beszélhessünk. Ott fél órán át azt taglalta hogy milyen szuper voltam velük, hogy R és ők is mennyire imádnak és mennyire fognak hiányolni és hogy nem is tudom elképzelni mennyire ki van készülve hogy elmegyek stb, de ugyanakkor felhozta a sérelmeit... hogy milyen sok időt töltöttem a barátaimmal az utolsó időkben és hogy velük milyen keveset és hogy ezt ő megérti de akkor is és hogy ő végig látta rajtam amig ott voltam hogy mindig Új Zélandra vágytam vissza mert hogy milyen hévvel beszéltem az egész ottani kalandról amikor szóba került, stb stb stb... Nekem meg csak ömlöttek a könnyeim, megszólalni alig birtam, amikor pedig befejezte a mondandóját bámultuk egymást vagy 5 percig aztán én fogtam magam, beültem az autóba és elszáguldoztam haza.
Nem tudtam elhinni, hogy ilyen fantasztikusan horribilisre sikeredett az utolsó együtt töltött napunk... Én sajnos vagy nem sajnos nem tartozom abba az óper típusba aki le tud sz*rni mindent, akit hidegen hagynak az ilyen dolgok... én olyan vagyok aki azon gondolkozik, hogy hol és mit rontottam el...
Nem azért mert ennyire meg akarok felelni, hanem mert én így vagyok összerakva, és különben is ki akarna 9 együtt töltött hónapot így lezárni?! Még akkor is ha nem nőttünk úgy össze Pval mint annó Julieval, attól még őt is szerettem, mindig megbeszéltük a dolgainkat, jókat nevettünk, pletykáltunk és oké...igen sokszor felhúzta az agyamat apró idiótaságokkal de tudtam hogy nem tudatosan így nem igazán róttam fel neki... :)

Szóval ott tartottam, hogy hazaszáguldoztam a nagyiéktól. Otthon összepakoltam mindenem, zuhanyoztam és azon vaciláltam hogy menjek vacsizni a barátokkal vagy várjak rájuk hogy hazaérjenek és beszéljünk... Végül úgy döntöttem, hogy ebből ugysem lenne normális beszélgetés így elmentem a vacsira és szuperjól éreztem magam a barátaimmal.

♥

Közben pedig írtam smst anyukának. Ott  megbeszéltük, hogy másnap reggel én készítem el Rt suliba még egyszer így utoljára és aztán mi ketten majd együtt béke-ebédelünk.

Így is lett. Reggel elkészítettem suliba Rt, kinyomtattam a repjegyem, vettem új telefonkártyát, szóval elintéztem minden ilyen dolgomat... aztán délben jött P, megebédeltünk, elcsacsogtunk, majd elmentünk összeszedni Rt suliból.
Onnan hazaérve már csak annyira volt időnk, hogy elköszönjek apukától, Kirstentől és a kisporontyoktól, majd a hetedikről leliftezzünk a bőröndjeimmel, betuszkoltuk azokat a kiskocsinkba majd irány surány a reptér (anyuka és én).

A reptéren sem tököltünk sokat, feladtuk a két óriásbőröndöm, könnyes ölelkezős búcsút vettünk és én elbattyogtam hogy átvágjak az ellenőrzésen majd megkeressem a kaput ahonnan a repcsim indult...

Kellett várnom (már nem emlékszem pontosan, de) kb több mint egy órát, eközben írt smst anyuka, hogy mégegyszer köszöni a csodás időt amit együtt töltöttünk és hogy szeretnek és hogy hiányozni fogok nekik és mennyire boldog hogy megtaláltak engem anno és hogy akármikor vissza akarnék menni Cagliariba, természetesen tárt karokkal várnak... Ott megint rám tört a sírhatnék, visszaírtam hogy én is köszönök mindent, aztán csendben szipogva vártam, hogy induljunk el már Róma felé...

arrivederci Cagliari

hello Rome.

Megtörtént, sima út, ablak mellett, megérkezvén pedig az én drágaegyetlen Lilym várt tárt karokkal és kezdődhetett a római kaland ;) !

Összefoglalva: ez a Cagliariban töltött 9 hónap először is rettentő gyorsan eltelt. Mint mindig most is beigazolódott, milyen gyorsan rohan az idő... Másodszor nem tudom hogyan foglaljam össze azt amit ott átéltem, mert egy két dologtól eltekintve azért semmiben sem volt olyan ez a kaland, mint amilyennek én azt elképzeltem.
Ez nem jelenti azt hogy rossz volt :) csak más. Más mint amit elvártam, más mint a többi hely, más mint a többi tapasztalat. De hogy megértsétek felsorolom hogy mi tetszett és mi az ami nem annyira. 
Ami rossz volt az az, hogy az elején nem ismertem senkit és nehéz is volt találkozni bárkivel is mert folyton vagy Olbiában voltunk vagy mindenki nyaralt vagy ez, vagy az. Aztán ugye ráakadtam Briannara akit azon nyomban a szívembe zártam de ő aztán otthagyott és utána az utolsó hónapjaimig nem igazán kötöttem szoros barátságokat senkivel sem. Persze ismertem egy rakás embert és nagyon gyakran eljárogattunk és szuperjól éreztem magam velük, de a haver akivel jól szórakozol az nem barát... ezt nem is ragozom tovább, már írtam ezt amúgy is és különben pedig az óperek és a külföldön, új környezetben élők úgyis értik, a többieknek meg hiába magyaráznám. a lényeg, hogy sokszor éreztem magam egyedül. Végül de nem utolsó sorban ami még nagyon fontos megemlíteni való az az elviselhetetlen meleg ami kb 4 hónapon át keserítette meg az ottlétemet,  mert egyszerűen kibírhatatlan volt az a hőség, hogy csak épp kijössz a zuhany alól és máris izzadsz megint, nem beszélve arról, hogy hetekig még normálisan aludni sem bírtam... :/ 
Ami jó volt az először is a család, akik a maguk módján nagyon is jófejek voltak és nagyon sokat köszönhetek nekik, a kislány aki az elején igazából kis siróbőgő masina volt, mégis meglepően jólnevelt és imádnivaló, a kirándulások, a csodaszép tenger és tengerpart, a kis városkám a kis utcáival (oké a kisvároskám kis utcáit nyáron csak naplemente után kedveltem a hőség miatt :D), a fincsi fagyi, a bulik, a sok ember akit megismertem és akiknek felejthetetlen pillanatokat köszönhetek, a sok sok sok nagyon sok finom kaja amit megettem, a vezetés a szűk utcácskákban, az idő amíg edzőterembe-és kick boxra jártam, a kellemes időjárás még november/decemberben is, a felejthetetlen egy hét amíg ott volt Lily ésatöbbi ;) Ezek mind olyan dolgok amikért hálás vagyok és amiért soha nem mondanám azt, hogy kár volt az ott töltött idő.
Gazdagabb lettem egy családdal, barátokkal, élményekkel, kalanddal, olasz nyelvtudással, meg persze pár kilóval :D. Plusz úgy érzem, hogy itt jöttem rá nagyon sok mindenre magammal kapcsolatban is, fejlődtem, tanultam. 
És hát ennyi, ezennel vége ennek a kalandnak is. Remélem élveztétek a beszámolóimat és bár eléggé elhanyagoltam a dolgokat itt az utolsó időkben azért mindig igyekeztem megörökíteni azokat a pillanatokat amikre érdemes emlékezni ;-)!

Most mennem kell. Sok puszi innen Rómából és igyekszek összerakni hamarosan egy beszámolót arról is, hogy mi történik itt velem és hogy innen majd hogyan tovább. A hétvége után mégtöbbet fogok tudni és akkor igérem tudtotokra adom hogy mi a szitu ;).

Addig is jók legyetek és élvezzétek a tavaszt ott ahol tavasz van, őszt ott ahol ősz ;-).

xoxo
Angi